Mostanság már csak twitterelésre vagyok alkalmas.

 Bizonyos dolgokhoz alapvetően egyáltalán nincsen közöm. Félreérthetetlenül.

Nem hiszed el, hogy más, amíg nem látod, hogy ilyen. Holnap megyünk nyári táborba.

 Pamm, pamm, pammparamm.

 Csöpög a nap a fejemre, valaki mondja meg hova menjek helyette.

 Mikor érzed, hogy a világot félrekettyintve teremtették meg? Amikor egy pofátlanul jól szituált, hamarosan okleveles nemzetközi kapcsolatok szakértő fészbukon örömködik, hogy van 14+3 mandátum.

 Amúgy is olyanok ezek a nemzetközi kapcsolatok szakértők, hogy sajog magunkért a kicsi szívem sokfelé, így jól aláásódva.

 There is an ideal mixture of love and nonsense.

 Igen.

 This place is all about people, thus good and bad can equally be present. I won't call you names, but sometimes the usage of those categories are necessary - no matter what.

 Can we be similar?

 Miért írsz bejegyzést Húsvét vasárnap és hétfő közt félúton, mikor hónapok óta ide sem néztél? Mert nézzetek Kingset, mert gyönyörű, mert epikus, mert jó.

 Állítólag a spanyol foci az így technikásabb, meg úgy technikásabb meg satöbbibb, mint az angol. Hát ma bekapcsolódtam a madridi derbi utolsó 20 percébe, és az az idegesítő pontatlanság halom, amit el kellett szenvednem, miközben görcsöltem a jó öreg Atleti sikeréért (1-1 lett persze), majdnem az őrületbe kergetett. Most következik a Torino-Juve vége, hogy az olaszokra is ráhúzhassam a vizes lepedőt, és akkor teljesen egyértelművé válik, hogy mit érdemes nézni. Blatter meg ugye eltávozhat melegebb éghajlatra (mondjuk ez egyszer majd talán megér egy hosszabb bejegyzést is).

 A héten kivételesen sikerült összehozni egy olyan emeletvacsorát, ahol nem csak hogy tízünkből többet-keveset mindenki ott volt, de még alapvetően magunk is maradtunk az egész este során. Persze ehhez illik elmagyarázni, hogy annak ellenére, hogy az emlékezet úgy tartja, hogy az emeletvacsorák eredetileg csak tényleg az emeletközösségeknek szóltak, az utóbbi években óriási ingyenkaja-ha-elég-erős-vagy akciókba torkollottak. Ráadásul merült is fel kritika az ezzel szembemenni szándékozókkal. Szerencsére éppen összejött a kritikus tömeg, aki hajlandó volt felvállalni az esetleges konfliktust (amiből aztán egyelőre nem lett semmi). Persze viccelődtünk az asztalnál azon, hogy akkor most ki is a papa (a mama hamar eldőlt), viszont tehettük mindezt olyan magányban, hogy a 6-ig kántálásért sem emelt ránk senki nagy kaliberű kézifegyvert. A menü egyébként sütőtökkrémleves volt, illetve pestos-juhtúrós csirkemell vala. Receptért persze nem engem kell zaklatni, én ennél egydimenziósabb ember vagyok még (és persze a marcusei értelemben maradok is). Viszont először sikerült valami szervezett program egy olyan emeleten, ami alapvetően nagyon működik (még ha kicsit sok laptoppal is), erre tehát lehetett koccintani.

Most már csak ismétlem magam, de nem feltétlen sokáig.

 Hát elkezdődött.

 Azok után, hogy ha jól emlékszem, akkor már 2009-et írtunk, amikor végre sikerült megnézni a No Country for Old Men-t, és a Blood oil-t még mindig nem, üdítő kezdeményezés kapott szárnyra a mai nappal. Sikerült megtekinteni ugyanis a Slumdog Millionaire-t, azaz az egyik legjobb film Oscarjára jelölt alkotást (merthogy persze el lehet szidni az Akadémiát mindennek, de előtte sok-sok filmet volna jó látni). Azok után, hogy a Waltz with Bashir már megvolt a legjobb külföldi filmre jelöltek közül, 2009 talán nem lesz a teljes fogalmatlanság éve.

Először is: az a szép az internetben (főleg a webkettőben), hogy egy bögrecrossoveres poszthoz is van 13 komment.

Másodszor is: ez van a sidekickekkel, mint a két dudással, úgyhogy kerüljétek az azzá válást.

Mondjuk érdemes megnézni az első "related" videot, mert az ugyebár klasszikus.

 Ide járok ebédelni, ha már itthon vagyok - ez a Régi Mozi Étterem a felújított régi moziban (vicces, mi?), ami éppen Medgyaszay-ház néven van csinos állapotban. Amint kiszúrtam ősszel a helyet, voltam is ott (talán írtam is róla itt), bele is szerettem. Most épp azért kerül terítékre, mert amikor felkeltem ebédidő előtt a héten Kanizsán, akkor be is néztem jóllakni. Egyrészt van 3 fogás 800 magyar kopogósért, ami nem rossz (összehasonlításul, 220 km-mel arrébb, az Apában ezért 2 jár), ha a fővárosból táplálkozik az ember általában benchmarkilag. Másrészt olyan sebességgel lettem ma is kiszolgálva, hogy nem volt időm olvasni a jegyzetemet (pedig nagyon bölcsen magammal vittem). Hát mit lehet mit tenni? Aki arra jár, tessék ott enni.

Nem hagyhatom ki, itt az első pár perc.

 Mellesleg az eladólány próbálkozott Housenál is, de nem vette fel az öreg (de azért én megjegyeztem volt).

 A Pretty/Handsome-ból nem lett sorozat - ebben egyedül az a jó, hogy nem esek el heti x perctől (a pilot 66 perc, most akkor tessék kitalálni, hogy ezt hány percesnek szánták műsorstruktúrailag), amit a megtekintésére fordítanék, minden más szempontból viszont törve a szívem. Így egyébként talán még vitaindítónak lehet jó.

 Bob Fitzpayne (Joseph Fiennes, a szerelmes Shakespeare a családból) nőgyógyász, apuci praxisát örökli lassanként egy igencsak felsőosztály felé nyitó teniszklubban. Az apró bonyodalmat az adja, hogy úgy ismerkedünk meg vele, hogy ő se érti épp hogy miért, vagy mi módon, de női fehérneműk közt válogat. Innentől aztán elindul a hullámvasút, megismerjük az egész kis családot - és ne higgyük, hogy bárki is problémamentes. Valószínleg kevés ember jár erre, aki hajlandó nem berendelt pilotokat nézni, de ha bárkiben is van aprócska hajlam rá, akkor itt a lehetőség, mert ezt nem szabadna kihagyni. Iszonyú hangulata van az egésznek, totálisan beszippant, és egyáltalán nem súlytalan kérdéseket feszeget, ráadásul nem tudom kinek van magától rendszeres ösztökélése arra, hogy a nemi identitás vállalásának problémáját kellő mélységben boncolgassa, így meg tálcán a lehetőség. Persze nem mainstream a cucc, de az talán nem is baj.

 u.i.: Ryan Murhpy követte el a dolgot, aki a Nip/Tuck-ért is felelős, úgyhogy ez jó reklám annak, aki azt szereti, meg védjegy arra nézve, hogy nincsenek tabutémák (vizuálisan persze akármit nem lehet... de lehet, hogy az nem is baj). Egyébként az FX-nek készült az anyag eredetileg, ez is magyarázat arra, hogy miért a nagyobb szabadság (hiába, a kábeltévé nem csak totális igénytelenségben pancsoló, nagyjából 10 dollárból összedobott reklámokat jelent szerencsére).

Remélem nem volt még.

 Kate Winslet filmeket kellene nézni, hogy miért is kapott ez a hölgy idén két Golden Globe-ot.

 Közben ezt látom az RTV Tipp-ben: Doktor House - Amerikai orvossorozat. Tehát új műfaj van kérem, mit nekünk dráma, filmsorozat, vígjáték, kiskutya, lebontott karácsonyfa.

Jelenleg már bő 30 órája a kollégiumban nem áll rendelkezésre a normális internetkapcsolat. Ezért hát a szünet.

Pedig a zene volt előbb, de a kép is megérdemli.

Amikor a valóság átfordul a cinizmusba.

Enyhe fejfájás kíséretében érkezik a mai semmi, mert elkerültem azt, hogy kimozduljak (egyelőre... a továbbiak pedig nem teljesen rajtam múlnak).

Lehet, hogy nehezen hihető, de erre lehet legjobban szilveszterezni:

 A helyzetjelentés kedvéért pedig megjegyzem, hogy finoman havasak itt a háztetők, az emberek pedig másnaposak. És nincs kézmosó.

 Rájöttem, hogy sikerült kvázi teljesen kicsinálni a nézettséget a decemberi hibernációval. Mondjuk előtte nem tessettek csitulni kellőképp az indulatok, amikor csak videókat posztoltam (így utólag nézve lássuk be, hogy briliáns átvezetés volt... kár hogy az előtte lévőket nem tehetjük semmissé Kanizsa nagy zongoraművészének minden vágya ellenére). Így a terep adott az újrakezdéshez, továbbra is jöhetnek a kósza kereső találatok a "Tuskónia" kifejezésre. Egyébként az hihetetlen, hogy mekkora mitoszt kreáltam aköré, hogy letuskózott egy 14 éves lány, akibe szerelmes voltam amikor 14 éves voltam. Mondja valaki, hogy nem jó megöregedni.

 Ma kedvenc kötöttpályás szörnyem kapcsán levelet kellett feladni az Amazonrendelés-fosztogató szörnynél*, és az a kellemes meglepetés ért, hogy miután az a kellemetlen meglepetés ért, hogy nem találtam kipakolva ajánlószelvényt, végigálltam egyszer a sort és kértem, és adtak, és én készültem volna még egy körre, de megállította a sort a kishölgy, és így spóroltam 10 percet, a sor meg fejenként szegényebb lett féllel.

 Totálisan igazságtalannak bélyegeztem a Zarát, mondván mi az hogy 3 emelet női, egy emelet férfi. De aztán rámutattak, hogy eredetileg ez mégis csak női bolt. És különben is ott a Springfield. Kár hogy életemben először annyira specifikusan tudtam, hogy mit akarok venni, hogy hű. Tegyük hozzá, hogy abszolút mértékben a saját pénzemből volt, ami azért nem olyan rossz ösztönző. Mindemellett átéreztem az információhiányt, ami a folyamatot illeti, és látám, hogy ez nem jó.

*: nyilván nemfinom csúsztatás, de a mítosz ered valamilyen igazságalapból

 Mit tanít a vizuális antropológia a nemzetközi tanulmányok hazai kiválóságainak egyetemünkön?

 "...az interdiszciplinaritás ösvénye "egyáltalán nem könnyen járható út", mivel "a szaktudományok határainak átlépésekor mindig ott leselkedik az amatőrizmus veszélye"."

 "Egyébként egy csomó embert tényleg nem értek, hogy miért olvas el olyat ami nem nekik szól."

 Mindez az iwiw üzenőfalán (tudom...). Egyszerűen zseniális dolgok vannak ebbe' a világba.

 Ettől függetlenül és ezt megelőzően a mai nap kedvenc része talán az kellene legyen, ahogyan nagyon jól szituált, nagyon jól öltözött (de azért casual persze) apuka tanítja teszetosza éppen csak tizenéves kisfiát ruhát vásárolni. Persze ehhez az élményhez kellett az, hogy nagyjából 150 percet töltsek az Arénában, de amikor már a harmadik boltban is úgy sasszézol el mellettük, hogy válogatásra buzdít az öreg, szegény gyerek meg látszik, hogy annyira töketlenkedne szíve szerint, hogy az már fogalom, akkor csakazértis meg kell írd, hogy van ilyen.

 Ezt persze az vezette fel, hogy reggel a MÁV produkált ajándék 45 perc alvásidőt, de legalább az azt megelőző 3 óra 40 percben nem voltam egyedül.

 Boldog karácsonyt.

 Lehet lesz itt valami, merőben elütő persze az eddigiektől. Aztán ha nem sikerül elütnöm, akkor leütöm, de addig is tessék ünnepelni. Utána pedig következik az új rend.

 Most nincs videjó, mert az töltődik fel majd másik honlapra a valóságról magáról.

 Egyszerre van iszonyú siker, és iszonyú sikertelenség. A boldogság-keserűség csatát viszont utóbbi nyeri, mert még mindig magánember vagyok.

 Csesszem meg ebből a szempontból feltétlen.

Mindig ez volt a kedvenc részem. A "Here with me"-t addig is imádtam, a cipzárfelhúzásnál meg bebetonozta magát. Ma pedig gyógyír volt egy metaforamentes rémálomra.

Süti.

 Megmosolygom az egészet, mert szeretem. Megint passzív szeretet ez és megint élvezem, mert független a tényezőktől. Azt szerettem ugyanis legjobban ebben a helyben, hogy el tudtam vonatkoztatni (méghozzá teljesen akarat-igénybevétel nélkül), és most megint el tudok (bár egy egészen kevés magán-erőszak szükségeltetik). A konfliktusoknak ugyanis költsége van, költséget meg ugye annyit fizet az ember, amennyit hajlandó, a hajlandósághoz meg csak ezt-azt újra ki kell találni, és láss csodát: sikerülhet. Járok körbe, és azt van szerencsém tapasztalni, hogy gyűjtögetek, márpedig télre érdemes spájzolni, ráadásul annyira érdemes, hogy elég lehet önmagában is. Az önértéknek pedig színtiszta előnye a már röviden felmagasztalt önállóság. A fal közben meg azt mondta, hogy ne menjek neki, ha már ott van, lenne jobb dolga is, talán egyszer még szóba is elegyedhetünk majd, most meg nevessünk picit, végül is a felszínt bármikor lehet kavargatni értékválság nélkül.

 A születésnapod van már lassan 4 órája kedves barátom, de remélem te legalább alszol, ha már nekem nem megy. Vasárnap találkozunk, addig viszont nézd el nekem, hogy most se leszek itt másmilyen, mint bármikor.

 Az van, hogy az erőszak nem vezet semmire, és mégis annyira primitív, annyira kézenfekvő, annyira elképzelhető, hogy mégis motoszkál - ez már csak amolyan születési rendellenesség. Türelmetlenség, vagy a józan belátás részleges hiánya? Nem tudom, nem fogom tudni, és nem is vagy lényeges szegény kérdésem. Amikor működési problémákról beszélünk, bizony nem kap döntési jogkört a kísértés lehetséges magyarázatainak tág köre. A végeredmény ellenben tombolhat majd, és bizony lássuk be, hogy már a tombolás előtt is épp elég frusztráló, hogy tudjuk, hogy ő majd megteheti, más meg kicsit sem. Röviden összefoglalva elmegy az ember esze, miközben pontosan tudja, hogy hol jár és hogy ott semmi, de semmi keresnivalója. A valósággal úgy fest találkozni kell, nem elég élni benn. Van itt egy zsák pótcselekvés, huzigálom ki belőle a darabokat sorban, dobálom neki a falnak a kérdéseket, amikre tudom a választ, és nem is lepődöm meg, amikor minden pontosan ugyanabban az alakban jön vissza, mint ahogy útjára indult. Valamiért kevés minden, ilyenkor még ama bizonyos nap is, amikor máshogy van az az, ami ugyanaz.

 Egyébként meglepne, ha bárki olvasná ezt, aki nem nevet most már végre. Vagy ha ő nem, hát én. A maradék túl szűk ahhoz, hogy beférjen ide.

 Kérés és kérdés nélkül vége. Let go. Trial and error.

 Megkérdeztem, mi van, ha ez pótcselekvés, és azt válaszolta, hogy nem lehet.

 Nem kérdeztem meg persze, és egészen biztosan csak pótcselekvésekről van szó, meg "nem lehet"-ekről (igen, egyszerre, nevetni van idő). Ha legalább zavaró lenne csak, de nem ez, egyszerűen csak önmagát adja, a törődés jelei nélkül. Pontosabban csak az aberrált jelek érnek át a túlpartra, értük pedig - lássuk be - senki nem fog világhírű mentőexpedíciót szervezni. Pedig a legjobbjukat nyújtották, mondhatni megpróbálták. Közben pedig igazat mondanak semmit mondva (és tudják egyesek, mások meg nem, a would be, shouldn't be és a többiek) és hazudnak több dolgot állítva egyszerre. Másrészt pedig igazat mondanak igazat mondva (it's just a state of mind. Or soul. Doesn't matter. Miközben it does, hogy melyik. De ugye elhallgatnak az elhallgatottak) és szószátyárkodnak csukott szájjal (look and laugh, just laugh. Maybe look sometimes aswell). Filmet néznek, vonaton utaznak, asszociálnak - ó, hogy rohadnának meg!

"Turn back into the pet that I was when we met."

 Mi történjen egy unalmas szombat délután, hogy nyugodt szombat délután legyen? Franciaország, Párizs, jelentkezik élő kapcsolás, interurbán, mittudomén, a lényeg, hogy minden a legnagyobb rendben, sőt, szebb, mint vártam, mikor utoljára beszéltünk. Nem is kell már mást csinálni, csak hátradőlni, ne adj isten erőt meg ihletet meríteni.  Majd egyszer elindulok én is, addig pedig jó lenne szorgalmasan járni ebben az egyhelyben.

 Hihetetlen, milyen könnyű egy film egy jelenete által megteremtett légkört újraalkotni a valóságban. Persze nem is könnyű és persze nem is hihetetlen, de épp ez történik, kell egy zene a fülben meg egy velem szemben lelkesen ülő valaki.

 Először jött az a kósza elképzelés, hogy a nosztalgikus zene jó, de aztán kószált itt körbe-körbe, elhullajtott maga körül egy kevés 4 évvel ezelőtti hangulatot, és most inkább elkergettetem egy jamaikai tánckarral. Az a jó a jamaikaiakban, hogy nem kérnek sokat, jó zenét hoznak, és mivel múltjuk nekik is van, azzal is lehet foglalkozni, az meg csak csupa biztos pontot jelent.

 Mellesleg megvan a kanizsai törzshelyem is, de ez külön bejegyzést érdemel majd.

 Csak hallgattam az Igazából nem is fontost újra meg újra és mosolyogtam végig minden alkalommal azt a cirka 28 percet. Az egyik lehetőség, hogy a testem pavlovi reflexe termelte az endorfint, mert azt hitte, hogy a szigetet akarom körbeszaladni már megint (pedig nem, rossz ez az idő az érzékeny légútjaimnak). A másik az, hogy tényleg sikerült elrendezni magamban magammal a test, az agy, a szív és a lélek viszonyait (tételmondat legalábbis már van). Utóbbi egyszerűre sikerült, ha igen, de ha igen, akkor élvezet volt. Ilyen szeretnék lenni, ha egyedül vagyok, és így jó lesz egyedül menni. Bármerre.

 Van egy olyan sanda gyanúm, hogy abba kellene ezt hagynom. A magyarázat egyértelmű.

 A gitár még fel-felfortyan odakinn, Marci hangja beszűrődik, miközben én meg megkötöttem a különbékémet magammal.

"... énhozzám nincs közöd."

 Egyszerűség van most, azaz csak élvezet. Szép a szemed, szép a szemem, mindenki megvan azzal, amit lát. Elidegenedés? Az. Létező világ, én pedig keresem a legjobbikat.

 Ki kell nyilvánítsam, hogy részemről unalmas dolog gyengének lenni mindig és unalmas dolog erősnek lenni mindig. És unalmas gyereknek lenni mindig, és unalmas felnőttnek lenni mindig. Unalmas hisztizni mindig és unalmas kíméletlennek lenni mindig. Unalmas bántani mindig és unalmas félni mindig. Nincs unalmasabb, mint menekülni az elől, ami olyan, amilyen.

"Do you believe in what you see? There doesn't seem to be anybody else who agrees with me."

 Ady Endre kopogtat fehér lován, közben Juhász Gyulára vágynék, ha számítana, hogy az ember mit számít ki magának vasárnap reggel a metrón. Februárban egy hónapig nem találtam magamat sehol, aztán erről szépen megfeledkeztem és minden rendben volt. Most hirtelen itt ugráltam mindenfelé, megtörtént a taxióra pillanat többször egymás után, szívvel és lélekkel egyaránt. A kérdés adódik mindebből kifolyólag, hogy mi lesz a továbbiakban, felesleges keresés, vagy egyszerűen csak semmi? Nem akarom magamat, valaki jobb kellene, de ő meg még a szomszédból se fáradna ide, nem hogy a kívánt távolságból.

 Most már időszerű visszatérni ebből az akár indokolatlannak is nevezhető műsorszünetből, de sajnos el kell keserítsek mindenkit, hogy semmi nagyszerűt nem tartogattam az újrakezdésre, úgyhogy nem várom a nézettségtől, hogy megint elinduljon az egekbe, majd ott is ragadjon.

 Nos az első sorok óta eltelt cirka másfél óra, mindenki elszállingózott aludni, én meg most állok neki zenét hallgatni csak azért is. Meg könnyezni a boldogságtól, hogy mi minden van. Mármint zene, meg terv, és egy kis carpe diem is, egészen holnapig, amikor szembesülhetek vele, hogy nem tudok spanyolul, márpedig ha nem tudok spanyolul, akkor nem nyelvvizsgázom, ha nem nyelvvizsgázom, akkor nem kapok diplomát, akkor pedig lesz itt (illetve inkább otthon) haddelhadd. A legegyszerűbb lesz ezek után pótolni egy újabb részt Don Draper kalandjaiból.

 Egyébként pedig ne higgye senki, hogy nem faragnak rendesen, nem sámli egy emelet ez. Jajj, csak ne szeressem magam beteggé.

 Most az a pillanat van épp, amikor rájövök, hogy lejátszódott a finom megőrülés durva perce. Persze éjjel van, és persze az eddigiektől eltérően tisztában vagyok a történésekkel, de az csak holnap derül ki, hogy valójában mi a helyzet az elmeállapotommal. Nehéz ezt sokáig ragozni, hisz megyek vissza 16 órán belül, és nem jövök, pontosabban a tavaszi rutin szerint csak, ami messze esik az almafától.

 Ez a blog nem működik. Pontosabban az a másik működik helyette, amit nem akarok működtetni, csak "iszonyúan jól" álcázza magát. 

 Meg ne kérdezd, hogy hogy vagyok, tudod, hogy fogalmam sincsen. 

 Olyan ez most, mint a grapefruit-lé: van benne valami keserű (alapvetően az, hogy megint igazam lett, nyafogás ide vagy oda, 'ismerős' persze megkapta, amit "úgyse" vélt elérhetőnek a hivatalos verzió szerint, ráadásul én nem is próbálkoztam meg a dologgal. Néha rajtakapom az embereket magukon), de mégis élvezed. Főleg ha hideg. Tikkadtság és forróság helyett ugyan csak iszonyú fáradtság van, de az enyhül is idővel, mert elégedett vagyok. Szinte elszalad az emberrel a ló, ha csak közepesen is, de megszervez valamit, amitől elsőre a szíve a térdkalácsáig robogott falatozni, hogy elterelje a figyelmét az elvárhatóakról. 

 Brutalitás, brutalitás, primitív zene primitív füleknek és egyéb saját farkába harapó okosságok. Lehetne neki moralizáló és még egy tucat egyéb dimenziót keríteni, de most maradjunk két egyszerű esetnél. Az egyik az, amikor az ember fogja magát, és saját magának odasújtva végre pontosan azt teszi, ami logikus és szükséges, még ha zöngéiben esetleg kellemetlen is, mert felfogta végre, hogy nem tud finomkodni. Erről pedig szó sincs a másik esetnél, amit úgy hívnak, hogy Shrooms, és kiérdemli a leghosszabb idő alatt megnézett film díját (televízió nem játszik, a Napok romjai első pár perce ugye évek óta hiányzik), mellesleg egy horror, aki immár a "bitmennyország" lakója. Képzeljétek el, amikor egy mérsékelten tehetséges forgatókönyvíró megélhetésből összehoz valamit, aminél elvárás, hogy ne legyen mélysége. Ilyen a Shrooms, gombázó amerikaiakkal Írországban, olyan sötét helyszínekkel, hogy kimerevítve sincs fogalmam róla általában, hogy mitől is kellene igazán félni. 

 Az elsőt nem tudom leírni, a másodikat nem akarom.

 Az első régen kezdődött, bár részemről csak egy éve, így lett a szemszögemből összefonódás, miközben volt már régen is, és lehet hogy most sincs különösebben (ugye a nézőpontok), nem lehet lerángatni egykönnyen a szavaim szintjére, főképp nem ezen a helyen persze. Nem tudom nem jöttem-e későn, meg hogy mire vagyok alkalmas úgy egyáltalán, de legalább Itt elkezdtem tanulni. 

 A második időben rövid, lehetne szószátyár módra találni, de teljesen felesleges, csak egy apró visszatérés az egyik kezdőpontba, miközben annak már semmi jelentősége sincs, csak láthatóvá válnak a változó státuszok és a lelkek kevésbé változó részei.